Hiú ábránd azt ismételgetni, hogy ne hasonlítsd magad senkihez, te egyedi vagy, nem kell neked másoknál jobbnak lenni, úgysincs még egy olyan, mint te.
Merthogy bár ez igaz, mégis hasonlítjuk magunkat másokhoz. Merthogy “no man is an island” – nem egyedül élünk egy elhagyatott földdarabon, elkerülhetetlen, hogy összevessük magunkat, a fejlődésünket másokkal és másokéval.
Hogy ez jó, vagy rossz? Nézzünk meg néhány szempontot – vizsgáljuk meg azok alapján is a kérdést.

Közösség

Ha még emlékszünk, ennek a sorozatnak a #fektessvégremagadba témája adta az apropót – és bizony nagyon nehéz magunkba fektetni “csak úgy”… Merthogy mihez képest? Kihez képest?
Nehéz ezt értelmezni viszonyítási pontok nélkül.
Az egyik legerősebb ilyen pontunk pedig a közösség: a szűkebb és a tágabb, de minket körülvevő emberek csoportja fogja megmutatni, hogy mik az adott közösségben a normák, a viselkedési minták, a követendő magatartási formák. Ezek az emberek mutatnak nekünk irányt. És ha a közösség tagjai akarunk lenni – márpedig többnyire akarunk, hiszen az ember társas lény, a túlélése záloga, hogy ne maradjon egyedül -, akkor követni fogjuk a megadott irányokat.
Milyen közösségek vannak így hatással ránk? Mindegyik. Amelyiknek tagjai vagyunk, amelyiknek nem, amelyiknek szeretnénk a tagjai lenni és amelyik soha be sem fogadna, vagy amelyiknek már nem vagyunk a tagjai.
Ilyenek a család, a baráti körünk, a munkahelyünk, a sportklubunk, a hímzőszakkör, a mindenféle hivatalos és nem hivatalos csoportosulások, amelyek valamilyen módon érintik az életünket – és viszonyítási rendszerként szerepelnek benne. Itt tanuljuk meg, hogy hogyan kell, lehet vagy illik reagálni egy adott eseményre. A tagokon keresztül tanuljuk meg azt is, hogy mi számít jónak, mi számít elismerésnek, mikor zár össze a csoport, mikor vet ki magából.
Így lett világos mindannyiunk számára, hogy mondjuk a késés elfogadott, tolerált, vagy egyenesen tiltott. Vagy hogy hogyan viszonyulunk a vállalkozókhoz. Vagy a tanult emberekhez. A kétkezi munkához. A vélemény felvállalásához….
Ezek tehát életünk első pillanatától meghatározó közegek – és a legtöbb és legmélyebben megragadó tanításokat ilyenkor kapjuk. De nem akarok elmenni elméleti és akadémiai megközelítés irányába – csak sokszor elfelejtjük, hogy milyen fontos szerepük van ezeknek a csoportoknak abban, hogy milyen lenyomatokat viszünk magunkkal életünk során. És ha ezt felismertük, akkor azt is tudjuk, hogy ezen – bár sokszor nem kis munkával – de lehet változtatni.
Később – de főleg felnőtt korunkban ugyanis lehetőségünk van megválogatni, hogy milyen csoportokhoz tartozunk. Olyanokat választunk, amelyeket vonzónak találunk, ahol jól érezhetjük magunkat, ahol befogadnak és elfogadnak. Legalábbis többnyire – mert ugye sokszor igyekszünk referencia-csoportokba bekerülni. Olyan referencia-csoportokba, amelyeknek alapvetően nem vagyunk, vagy nem lennénk tagjai, de szeretnénk. Ez sokszor jó nagy komfortzóna-átlépéssel járhat, mert még nem tartozunk oda természetes módon, de nagyon vágyunk rá, és vállaljuk az ezzel járó kellemetlenségeket is. Ez gyakran csak az újraszocializálódás nehézsége, de vannak csoportok, ahová kimondottan nehéz bekerülni és igen komoly ára is van. Ha máshonnét nem, hát a Social network című filmből ismerős lehet, amikor Eduardo egy tyúkot cipel magával mindenhová, mert az a feltétele, hogy bekerüljön a vágyott klubba.
Leginkább azért kerülhetett be ez a téma a #fektessvégremagadba cikksorozatba, mert bár valamennyire tisztában vagyunk vele, sokszor mégsem tudatosítjuk magunkban, hogy a minket körülvevő közösségeknek mekkora szerepük van abban, hogy milyen irányt vesz az életünk, milyen eredményeket érünk el, mennyire vagyunk képesek mindarra, mi valójában bennünk szunnyad – vagy éppen mennyire adjuk föl az álmainkat.
Bizony van lehetőségünk időről időre felülvizsgálni a környezetünket. Sokan tetszhalottként élik le az életüket – csendben álmodoznak egy jobb életről, ahol kibontakozhatnak, ahol ők is fontosak, ahol megélhetik azt, amire képesek, amelyben támogatók veszik körül őket, de nem lépnek az útra, mert nem hogy nem kapják meg a szükséges biztatást, támogatást, az erős hátországot, de még nevetségessé is teszik őket, lekicsinylik a vágyaikat, rámutatnak, hogy mennyire távol vannak az álmaiktól. Ha láttad a Maid in Manhattan (Álmomban már láttalak) című filmet, emlékezhetsz Marisa Ventura (Jennifer Lopez) édesanyjára – ahogy visszahúzza őt a menedzseri státusz küszöbéről.
Onnantól kezdve viszont, hogy már nem adottságként tekintünk erre, hanem tudatosan, képesek leszünk a kezünkbe venni a saját sorsunkat. Képesek leszünk nemet mondani azokra a csoportokra és közösségekre, amelyek lehúznak. Minimalizálni vagy a megfelelő helyén kezelni azokat, amelyekből kilépni nem feltétlenül tudunk, de már értjük a hatásukat. És törekedhetünk arra, hogy olyan csoportok tagjai legyünk, amelyek felemelnek, támogatnak, amihez fejlődnünk kell, tanulni, nyújtózni.
Nem akartam azt a közhelyet elsütni, hogy a téged körülvevő öt ember átlaga vagy – de inkább mégsem hagyom ki. Nem lehet eleget ismételni. Tudom, hogy szavak szintjén ezt rengetegen ismerik, mégis akkor fog igazán ütni a tartalma, ha valóban megérted. Mélyen, zsigeri szinten. Mert akkor elkezdheted formálni azt a közösséget, ami körül vesz téged. A viszonyítási pontjaidat.
Az sem elhanyagolható: ma már sokkal lazábbak a társadalmi szintek és egyéb “kasztok” közötti korlátok. Nem, nem könnyű áthatolni rajtuk, de nem lehetetlen. És egy kis lépést mindig tehetsz előre.
És hogy ez a cikk se múljon el tanmese nélkül – hoztam egyet a közösségről:

A történet egy kicsit hullámról szól, aki az óceánon száguldozik és csuda jól érzi magát. Élvezi a szeleket és a friss levegőt – mindaddig, amíg észre nem veszi, ahogy a többi hullám a partnak ütközik és ott szétomlik.

“Istenem, ez a szörnyű” – mondja a hullám. “Uram isten, mi fog történni velem!”

Aztán jön egy újabb hullám. Észreveszi az első hullámot, aki rendkívül komornak látszik. Azt mondja neki: “Miért vagy olyan szomorú?”

Az első hullám azt mondja: “Hát nem érted?! Mi hullámok mindannyian összeomolunk! Semmivé leszünk! Hát nem szörnyű?”

A második hullám azt mondja: “Nem, te nem érted. Te nem hullám vagy, hanem az óceán része.”

És tudod mit? Ha igazán proaktívan állsz a #fektessvégremagadba témájához, akkor a legjobb, amit tehetsz, hogy te magad alakítasz ki olyan közösséget, ami támogató, elfogadó és felemeli a tagjait. Egy erős közösség szinte mindenre képes – mozgalmakat indíthat, gondolkodást formálhat, rendszereket dönthet, feje tetejére állíthatja a világot. Ha nem találsz, hát hozz létre egy ilyet. Légy te a közösség formáló ereje!
Please follow and like us:
error